Az 1923. november 10-én – Odate-ben – nyolcadik kölyökként született akita kutyus méltán vált világhírűvé a gazdája iránt mutatott hűségéért. Japánban a család és az összetartás jelképévé, a kisiskolások példaképévé vált. 1924-ben Hachikót gazdája, Hidesaburó Ueno, a Tokiói Egyetem mezőgazdasági tanszéke professzora Tokióba vitte magával munkája miatt. A professzor vonattal utazott a munkába, reggel indult, s estére haza is ért. Hachiko ilyenkor mindig a közeli Shibuya állomáson várta őt. A boldog kapcsolat azonban nem tartott sokáig, 1925-ben az akita gazdája, Dr. Ueno egy nap rosszul lett az egyetemen, agyvérzést kapott, és sosem tért vissza kutyájához. Azonban vannak dolgok, amik sosem változnak. Az eb késő estig várt, majd egyedül hazament. Hachiko másnap hajnalban már újra a peronon ült, és várta-várta a szeretett professzort. Így ment ez minden nap. Fagyos telek és forró nyarak követték egymást, már a professzor özvegye is elköltözött a városból, de a kutya minden reggel kiment az állomásra gazdája elé, majd este szomorúan hazakullogott. Hachikót többször is magához fogadta pár család, de ő mindig megszökött tőlük és visszatért a régi otthonához, abban a reményben, hogy egy nap újra láthatja a professzort. Mivel odahaza sohasem találta, ezért elment az állomásra ahova már számtalan alkalommal kikísérte ezelőtt. Hachiko nem adta fel soha, hogy Dr. Ueno egyszer csak hazatér. Nap, nap után békésen feküdt a peronon, és az érkező embertömeget fürkészte gazdája, barátja után. A helyiek nagyon megkedvelték az egyre soványabb, gyengébb állatot. Mindenkit meghatott a hű kutya várakozása. Az állomáson dolgozók gondját viselték, etették, itatták, nyugvóhelyet adtak neki. Egyik évben Dr. Ueno régi tanítványa (aki az akita kutyák szakértője volt) felismerte a Hachikót az állomáson. Nem sokkal a találkozást követően ez a tanítvány – Kikuzaboro Kobayashi – tette közzé a Japánban élő akitaállomány nagyságát is. A kutatásai azt bizonyították, hogy csupán 30 fajtiszta akita maradt, beleértve Hachikót. A tanitvány gyakran látogatta meg a kutyát, és számos cikket is írt a hihetetlen hűségéről. 1932-ben az egyik ilyen cikk megjelent Tokió legnagyobb újságjában és ekkor szerezett tudomást mindenki Hachikó történetéről, aki 1932-re igazi nemzeti kinccsé vált. 1934 áprilisában brozszobrot állítottak tiszteletére az állomáson, melynek leleplezésére rengetegen elmentek, és maga a Hachiku is ott volt. Természetesen ez sovány vigasz volt a kutyusnak, hisz gazdája sosem tért vissza. Hachiko majd egy évtizedig várt Dr. Uenora, mikor kilenc hosszú év után végre együtt bolondozhatott szerett gazdájával, újra találkoztak – a mennyországban. Hachiko 1935-ben, tizenkét éves korában halt meg, elhatalmasodott rajta a rák és a kezeletlen férgesség. Március 8-án találták meg Shibuya egyik utcáján holtan. A kutya tetemét kipreparálták, és a Nemzeti Tudományi Múzeumban állították ki Tokióban, az Uenóról elnevezett parkban. Halálának hallaták ezrek látogatták meg a kutya tiszteletére állított szobrát, melyeket virágokkal borítottak be. (Sajnos a második világháborúban megsemmisítették.) A háború befejeztével, 1948 augusztusában, az első szobor alkotójának fia, Takeshi Ando újabb szobrot készített, melyet máig megcsodálhatunk Shibuya állomáson.