Nem kell félni, nem harap! - számtalanszor igyekszünk e szavakkal megnyugtatni mi, kutyatartók az idegent, akit szemlátomást aggodalommal, olykor egyenesen pánikszerű rémülettel tölt el négylábú barátunk látványa. Ám az igazsághoz tartozik, hogy biztató szavainknak ritkán van érzékelhető hatása. Nem baj, én akkor is félek tőle - hangzik a jól ismert válasz: a jelek szerint embertársaink ragaszkodnak a rettegés jogához. A kutyától való félelmet sokan egyáltalán nem próbálják magyarázni: egyszerűen félnek tőle, és kész, kéretik ezt mindenkinek tiszteletben tartani. Akik mégis indokolni igyekeznek reakciójukat, azok különféle válaszokat adnak: ki ösztönös, veleszületett félelemről beszél, ki az újságban olvasott, tévében látott, olykor tragédiával végződő esetekre hivatkozik, s persze olyan is van, akinek saját, személyes rossz tapasztalatai, kellemetlen élményei fűződnek harapós kutyákhoz. Vajon melyikben mennyi igazság van, mennyire indokolt a kutyáktól való félelem, honnantól számít betegségnek, mennyire kell erre másoknak tekintettel lenni, és mennyire kell, illetve érdemes felvenni a harcot ellene? Ezekre a kérdésekre próbálunk választ keresni az alábbiakban. Lássuk először a veleszületett, ösztönös félelem kérdését, amelynek létezését számos állatbarát megkérdőjelezi, mondván, valójában a szülői viselkedésminta egészen kicsiny korban való átvételéről, illetve későbbi kondicionálásról van szó. Kétségtelen, hogy ha a szülő maga is fél, szorongása a kisgyerekre is könnyen átragadhat, s akit tipegő korában minden kutyától kézenfogva elrángattak azzal a figyelmeztetéssel, hogy "Vigyázz, megharap!", abban talán nem is tudatosodik, hogy mi okból kerüli a közelebbi kapcsolatot minden állattal. Túlzás volna azonban azt állítani, hogy ösztönös, illetve veleszületett félelem bizonyos dolgoktól, akár az állatokat is beleértve, nem létezik. Az élőlények számtalan öröklött viselkedésmintát őriznek és örökítenek tovább génjeikben, s ez még az olyan, magasabbrendű emlősökre is érvényes, amelyeknek felnőttkori viselkedését nagymértékben befolyásolják a tanult magatartásformák. Ezek a viselkedésminták sokszor igen bonyolultak (mint például egy madár fészekrakó-tevékenysége, melynek során bámulatos pontossággal fűzi össze a növényi szálakat, anélkül, hogy tanulta volna), máskor egészen egyszerű érzelmi reakciók, mint például bizonyos színű vagy formájú dolgok elkerülése. Ha ez az elkerülő magatartásforma egy csöppet is hatással van az adott faj egyedeinek túlélési esélyeire, az már elegendő ahhoz, hogy azok az egyedek, amelyek ezt a viselkedésmintát örökítik, túlsúlyba kerüljenek az össznépességben. A félelem minden magasabbrendű állat természetes és igen hasznos tulajdonsága: ez biztosítja az életveszélyt jelentő dolgok, helyzetek elkerülését. Az elkerülő viselkedés bizonyos formákhoz vagy színekhez való kötődése igen gyakori jelenség az élővilágban: gondoljunk csak a mérges állatok vagy gombák riasztószínezetére, mely nem érne semmit a "fogyasztók" ösztönös elkerülő reakciója nélkül. Tudjuk azt is, hogy bizonyos élőlények ezt ki is használják: a ténylegesen mérgesekéhez hasonló riasztószínezetet viselnek anélkül, hogy ők maguk rendelkeznének a veszélyes "vegyi fegyverrel". Annak ismeretében, hogy az emberiség bölcsője valahol Afrikában ringott, s hogy ott nagy számban fordulnak elő mérges kígyók és rovarok, pókok, semmi meglepőt nem találhatunk abban, hogy embertársaink közül sokan még ma is őrzik a lábatlan vagy a soklábú élőlényektől való idegenkedés genetikai kódját: őseink számára ez az óvatosság életmentő lehetett. A kígyóktól való félelem kódoltságát majmokon végzett kísérletek is igazolják. Az elkerülő reakció bizonyos mértékig bármilyen állattal szemben indokolt lehet, és kulcsingerként nemcsak a lábatlanság, soklábúság vagy riasztószínezet szolgálhat. Nem kell tehát semmi meglepőt keresnünk abban, ha egy élőlényből (beleértve az embert is) félelmet, bizonytalanságérzetet vált ki egy nagy termetű, gyorsan mozgó, erős hangot adó élőlény megjelenése. Annak, hogy a macskától többnyire még azok a gyerekek sem félnek, akik a macska nagyságú kutyától is megijednek, feltehetőleg éppen az lehet az oka, hogy szemben a kutyával, amely gyorsan mozog, csahol és liheg, a macska mindig lassú, kimért léptekkel közelít az emberhez, nem hangoskodik, és nem mutogatja ok nélkül a fogait.