A legfrissebb adatok szerint csak Budapesten hozzávetőlegesen három ezer ember él az utcán, azaz hajléktalanok. Ám nem mindenki van egyedül. Ha jobban megfigyeljük az utcákon, aluljárókban megpihenő, vagy éppen kéregető embereket sokszor egy kutyát látunk a lábuk mellett. „A kivert kutya, mint hajléktalan ember, tétován áll, s ha indul, bízni nem mer. Benne oly érzés amelynek nincsen mása: elrejtett sebben gazdája árulása.” Akárcsak a betegápolásban, a hajléktalangondozásban is fontos az ember-állat kapcsolat. Sok hajléktalan ember számára kutyája az egyetlen társ, aki óvja, vigyázza őt. De ha a gazdinak nem jut enni való, akkor a kutya is éhezik. Bár sokszor nem is ez a legnagyobb probléma. A szükséges oltásokat vagy kezelést sem tudják megkapni, hiszen ez mind pénzbe kerül, és nekik honnan lenne erre szánt összeg? A három ezer utcán élő ember közül 1500 fő még, úgy ahogy becsalogatható lenne az éjjeli menedékhelyekre, ám a legtöbb hajléktalanszállásra tilos állatot bevinni, így akik mellett ott az eb, meg sem kísérlik az ideiglenes költözést. Sokan úgy tartják, hogy akinek nincs pénze arra, hogy a kutyáját meg tudja etetni, be tudja oltatni, vagy meggyógyítassa ne is tartson állatot. A hajléktalanok jószágai gyakran fertőznek meg egy fél kerültet, és ki sem derül, hogy melyik állat terjesztette a betegséget. Az állatok is megérdemlik a megfelelő életkörülményeket, de ahogy sokszor az emberek sem választhatnak, úgy a kutyáknak még annyira sincs beleszólásuk, hogy hol és kivel éljenek. Esti túra Budapest aluljáróiban, hiszen egyre hidegebbek az éjszakák, és a hajléktalanok is behúzódnak oda, ahol meleg van. Irány a Nyugati pályaudvar, gondoltam. Ám eszembe jutott a Madách Színház. Hajléktalan és színház? Meglepő párosítás, de úgy tűnik, itt már semmin nem lehet csodálkozni. A körúti teátrum bejára és pénztárja között van egy hely, ahol a szellőző rendszernek köszönhetően meleg levegő jön fel, persze ha közvetlenül a rácsokra áll az ember. Vagy mi több, fekszik. Néhány hajléktalan ezt ki is szokta használni, és mellettük olykor egy tacskószerű keverék kutya is feltűnik. Étellel készültem, kutyának, embernek, bár nem tudtam melyiket lesz könnyebb megnyernem. Kaktusz és János 9 éve élnek együtt. János 56 éves, és azt mondja magáról az ő története a tipikus hajléktalan sors. 10 éve veszítette el a munkáját. „Jött az alkohol, az asszony besokallt, válni akart, én meg csak azt tudtam, hogy ha elhagy mindennek vége” – meséli a színház kinti melegében a férfi. – Egyszerűen megszoktam otthonról. Kijöttem a házkapun, felültem az első buszra, ami Pest felé ment, és amikor már mindenki leszállt róla, én még mindig csak ültem. A sofőr szólt, hogy végállomás, és ha csak nem akarok egy óra múlva elindulni oda, ahonnan jöttem, akkor hagyjam el a járművet. Nem akartam. Két napig csak bolyongtam, és addig megszólalni sem volt kedvem. Pénzem persze már nem volt, és épp ültem a Keleti pályaudvar placcán, amikor egy kutya odabújt a lábaimhoz. Gondoltam, hogy van gazdája, megsimogattam, és hogy elmenjen mellőlem elindultam. De a tacskó követni kezdett, és mikor a szemeibe néztem azt éreztem, hogy újra tudok beszélni. Hozzá akartam szólni. Rákiáltani, hogy hagyjon engem békén, meneküljön amíg tud… Ám nem ezt tettem. Megsimogattam és arra gondoltam, hogy éhes. Én is az voltam. Két napja nem ettem és pénzem sem volt. Lopni nem akartam, nem is tudtam volna, de a kutyának a szemetesbe kezdtem el ételt keresni. Gondoltam neki jó lesz az, akármihez is volt eddig szokva. Hiszen én sem kapom már az asszony pörköltjét, ő is lemondhat a pedigréről – mosolyog János, miközben felidézte Kaktusszal való ismeretségük kezdetét. Mosolyog, igen. Azt mondja a kutya nagy segítség neki. Van akihez szólhat, és van, aki meghallgatja. Azért adta neki a Kaktusz nevet, mert a saját tulajdonságait vetítette a kutyára, ő szúr, de az állat kedves és szelíd. Sokszor azért kap pénzt, mert az emberek megsajnálják, úgy véli, nem őt, hanem a kutyát. Ha néha kerül pénz a zsebébe – utcaseprés, télen hólapátolás, mert lopni azóta sem tud – nem csak magára gondol, hanem hű társára is. Azt mondja szerencsés. Elkerülik a betegségek. Mikor megkérdezem, hogy őt vagy a kutyát tágra nyitja a szemeit, és közli: „Minket. Mi már kilenc éve egyek vagyunk.” Ilyenkor vetődik fel a kérdés, hogy a sors vagy a véletlenek alakítják életünket. János gyerekkora óta szeretett volna kutyát. Nem volt neki, ahogyan gyereke sem született. Majd amikor elvesztette élete értelmeit - a munkáját és a felesége szerelmét - pont egy kutya lett a társa. Nem boldog, de Kaktusz vállán kisírhatja magát, bár már előre retteg attól a pillanattól, amikor az eb nem lesz vele többé. Beleborzong amikor azt mondja: „Talán akkor már élnem sem lesz miért.” Legtöbbször szó nélkül megyünk el az ilyen emberek mellett, akár van velük egy négylábú, akár nincs. Pedig a rászorultság a lábak számától független.