A magyar vizslákra jellemző az elegáns megjelenés, a könnyed felépítés, a harmonikus mozgás, bár a drótszőrű kissé robusztusabbnak hat. Elsősorban szőrzete és erősebb csontozata különbözteti meg a rövid szőrű magyar vizslától. A rövidszőrű magyar vizslával együtt a vizslák között a legsokoldalúbbnak tartják, amely egyedül végzi el a pointerek, szetterek és a többi vadászkutya munkáját, szóval igazi mindenes. Egyszerre vadászkutya, a család kedvence és a gyerekek játszópajtása, hiszen intelligenciája, alkalmazkodóképessége minderre alkalmassá teszi. Nyugodt, jóindulatú, érzékeny, a durva bánásmódot nehezen viseli, de a szerető gazdának a csillagokat lehozná az égről. Rendkívül könnyen tanítható, de házőrzőnek nem alkalmas: a besurranót éppúgy körülrajongja, mint a közeli barátot. A rövidszőrű rokonához képest jobban bírja a hideget. A magyar vizsla drótszőrű változata korántsem tekint vissza olyan hosszú múltra, mint a rövidszőrű magyar vizsla. A drótszőrű magyar vizsla kialakulása a 20. században történt, fiatal fajtának tekinthető. A rövidszőrű almokban időről időre feltűntek az elvárttól eltérő szőrminőségű egyedek, amelyeket kiselejteztek. A drótszőrű vizsla tenyésztése az 1940-es években indult el Vasas József kitartó munkájának köszönhetően. Az eltérő szőrminőségű rövidszőrű egyedeket keresztezték a drótszőrű német vizslával. A cél a nagy hideget jobban tűrő vadászkutya létrehozása volt, amely a rövid szőrű változat fajtajellegét hordozza. A második világháború megakasztotta az éppen kialakult fajta tenyésztését, de a vadászok kitartása meghozta az eredményt: az FCI 1966-ban hivatalosan is elismerte a drótszőrű magyar vizslát. Az állomány java még ma is vadászok mellett dolgozik, kedvencként nem terjedt el. Meglehetősen ritka fajta, a mudi és az erdélyi kopó mellett a veszélyeztetett fajták közé sorolják.